Nőnek lenni

Sziasztok, 

Most egy kicsit önző célból írok. Főiskolán az egyik feladatom az volt, hogy be kell mutatnom egy applikációt és nézettség alapján kapunk rá jegyet. Mivel én egy számítástechnikai anlfabéta vagyok, ezért ég a bőr az arcomról, hogy ezt meg kell osztanom. 
Amint a tanár rábólint, már törlöm is. 
Nagyon kéne a jó jegy, kérlek csak kattintsatok rá, nem kell, hogy megnézzétek. 

SK.

Somhegyi Kitti vagyok és pánikbeteg. 

Kivételesen nehezen találom a szavakat. Számomra ez egy olyan téma, amiről nem szívesen beszélek, sokszor tagadom és megmagyarázhatatlannak találom. Hiszen ez egy olyan "divatbetegség", amit ha felvállalsz, akkor mások rávágják, hogy jaj ezt csak beképzeled. Aztán, ha ott vagy a helyzetben, mikor úgy érzed nincs tovább, akkor nem vesznek komolyan, mert ez csak egy hiszti. 

Elszeretném mesélni az én történetemet. Amikor csalódnom kellett az emberekbe és amikor be kellett vallanom magamnak, hogy igen, pánikbeteg vagyok. 

Egy nyugodt, csendes, gyönyörű városkában, Tatán laktam, amikor felkerültem Pestre a főiskola miatt. A nagyvársoba, ahova én már annyira vágytam, hiszen 18 évesen izgalomra, újdonságra és nagyobb önállóságra volt szükségem. Úgy voltam vele, hogy na majd most megmutatom, mi is az élet.

 Aztán az a rózsaszín rágógumibuborék, ami engem felrepített a fővárosba, kipukkadt. Hatalmasat zuhantam. Arccal előre. 

Egy olyan városból, ahol mindenki ismer, a kisboltostól a zöldségesen át egészen az utolsó pékségesig, egy olyan helyre kerültem, ahol furán néztek rám, ha köszönök. Nem értettem. Az eddig autóval furikázott hátsófelemet fel kellett raknom a buszra és hatalmas kerülőkkel, késésekkel valahogy muszáj volt eljutnom A pontból B pontba. Egy szóval bőven akadt időm a nézelődésre. És mit lát a vidéki kislány Pesten? Közömbös embereket. Hiába próbálod folytatni az eddigi életviteled, mikor a buszmegállóban idős emberekkel lettél jóba, ha Budapesten ránézel valakire, megfogja a táskáját, nehogy ellopd. 

Teltek a hetek, hónapok és egyre magányosabb lettem. Ott volt az okostelefonom, amin 0-24-ben a családomat hívogattam, hiszen nem volt más. Elmondtam, ha pisilek, ha kiflit veszek, ha kiskutyát látok, tehát mindent. Folyton tömeg vett körbe, mégis úgy éreztem, hogy egy senki vagyok. Talán észre sem vesznek? Miért lépnek a lábamra és miért löknek fel? Miért nem válaszolnak a kérdésemre és miért lettem ennyire egyedül hirtelen? 
A sok kérdés, a sok némán, magányosan eltöltött idő egy lelki megbetegedést eredményezett. A tömegközlekedés 1 év után olyan lett, mintha a kivégzésemre mentem volna. Rettegtem. A telefonnak folyton a fülemnél kellett lennie és muszáj volt beszélnem anyukámmal vagy a mamámmal, különben beütött a baj. 

A pánikbetegség nálam, sajnos nem ér fel annyival, hogy hányingerem van vagy fáj a fejem, esetleg forog velem a világ. Én úgy érzem ilyenkor, hogy megszűntem. Hirtelen nem érzed a tested, hiába ütögeted vagy emelgeted a kezed/lábad, nem érzed sem a fájdalmat, sem azt, hogy irányítani tudod a végtagjaidat. Remegsz és az egyetlen, amit érzel a nagyjából 180-as szívverésed. Hiába a nagylevegő, hiába bármi. Beütött.
Gyors telefon, anya-mami hangja megnyugtat és valahogy összeszeded magad, hogy eljuss az albérletbe, mert ha össze is esel, itt mindenki lesz@r. 

Bár ott van a 6. kerületben a 70+rezsi albérlet, ha lehetett siettem Kelenföldre, hogy  itthon lehessek. Itt a szerelem és itt a család. Már semmi nem kötött Pesthez. Aztán megtörtént, amit legrosszabb rémálmomban sem tudtam elképzelni. 

4. félévem utolsó tanítási napja. Reggeli vonat, jegy megvéve, minden szuper. Elindult. Telefonálás1 - nem csöng ki. *Vértesszőlős következik* Telefonálás2,3,4,5 - senki nem csöng ki. *Tatabánya következik* (az utolsó hely, ahol még biztonságba érezhetném magam, hiszen itt lakik apa, meg amúgy is 10 perc kocsival Tata). Beütött a rosszullét. Rohanok körbe a vonaton, segítségért. Magyarázok, könnyes szemmel, hogy valaki hívja fel a szüleim, hogy jöjjenek értem. Senki nem segít. 
Becsukódott a vonatajtó. 
Olyan pánik jött rám, mint még soha. Sírva mentem a vonaton, hátha valaki segít. Senki. Aztán 40 perc után, ami nekem a poklok pokla volt, egy lány odaadta a telefonját és haza tudtam szólni. Kelenföldig viszont ki kellett bírnom. Éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok. Talán mentőt kéne hívni? Az ismeretlen lány viszont tartotta bennem a lelket az állomásig. *Kelenföld következik* Addigra már alig bírtam lábra állni, annyira legyengültem. 
Kisegített egy padhoz és leültem. Vártam. Próbáltam beszélgetni ott is, de senki nem akart válaszolni, max csak 1-2 szóval. Aztán összesen 1,5-2 óra rosszullét után megérkeztek értem. 

Hófehéren, remegve, elkenődött sminkkel, könnyes szemmel öleltem meg a családomat. 

Egy tömöt vonaton (a lány kivételével, akit innen is üdvözlök), senki sem segített. A forgalmas állomáson, senki sem segített. Ezen a közömbös emberekkel teli világon, egyszerűen nem számíthatsz szinte senkire. 

Szóval itt vagyok most 20 évesen, Tatán, pánikbetegen. Mert én azt hittem, az élet csupa öröm és boldogság. 
De tévedtem. 

SK.

A most olvasható blog bejegyzésem célja NEM az önfényezés. NEM azért publikálom ezt az esetet, mert arra várok, hogy mindenki szemében én legyek a világ legjobb embere. A következő sorokat azért írom, hátha kicsit másképpen fogja a blogom olvasója élni akár csak a mai napot. Nőnek lenni, embernek lenni. 

2 hete nem írtam semmit. Egy betűt sem. Nem azért, mert nem történt velem semmi, hanem mert lusta voltam. Egyik nap akartam is pötyögni egy két gondolatot a lustaságról, de nem tudtam rávenni magam. Ironikus, nem? Aztán tegnap, egy napsütötte hétfői napon történt velem valami, ami egy kicsit helyre rázott. Úgy érzem le kell, hogy gépeljem és remélem sok emberhez eljut majd a bejegyzésem üzenete. Ez most sajnos kicsit sem vicces téma lesz. 

Kedvesen mosolyogtam a buszsöfőrre és megengedte, hogy leszálljak elől. Hurrá, gondoltam magamban, megspóroltam 2 méter sétát. Elindultam a zebra felé, ahol láttam, hogy egy jól szituált, kb. 50 év körüli hölgy, két nehéznek tűnő zacskóval a kezében nem tudja megnyomni a jelző gombot. Én jeleztem, hogy átválthasson gyalogos lámpa zöldre. Megköszönte. Nem értettem, hiszen egyrészt én is arra mentem, másrészt szerintem ezt bárki megtette volna. Mondtam neki, hogy segítek, adja oda az egyik zacskót és amíg átmegyünk az úton tudja pihentetni a kezét. Eképedten nézett rám. Először nem akarta, aztán megannyi hálás szóval a átnyújtotta a 1,5l-es vizekkel megtömött zacskót. Megkérdeztem merre megy tovább, de úgy tűnt kettéágazik az utunk, ahogy átérünk a túloldalra. 
Nehezen vette a levegőt. Mondtam neki, hogy egy kicsit még elkísérem. Döbbenten nézett rám, nem akart nekem kellemetlenséget. Mosolyogtam és együtt tovább sétáltunk.

Pár méter után úgy érezte, szabadkoznia kell a hangos, gyors levegővételekért. 
-Ne haragudjon, infúzóra kell majd mennem a kórházba. 
Elmesélte hosszan, hogy mi a baja. Őszinte leszek, nem tudom felidézni teljesen, arra emlékszem, hogy az egyik csigolyája nagyon el van csúszva és 2 kilónál többet nem emelhetne. Ahogy együtt tettük meg a métereket, egyre többet tudtam meg róla. Van egy fia, mozgássérült. Egyedül neveli. Készül a gyereke 47. szülinapjára. Az 50-nek kinéző hölgyről kiderült, hogy 70 éves. 
Nem élnek túl jól. Mondta, hogy nagyon várja már a szülinapot és ne értsem félre, nem panaszkodni akar, de már elég hosszú ideje nem evett főtt ételt. Egyik nap elment infúzióta, ahol a nővérek adtak neki egy szendvicset, szalámival. Csillogó szemekkel mesélte és még egyszer kiemelte: ne értsem félre, Ő boldog. Hálás, hogy megélheti a fia születésnapját és tudja fizetni a lakbért. Pedig nem kevés kiadása van. Arról nem beszélve, hogy egy tömbház 4. emeletére kell felmennie mindennap, gondoljunk bele, ha a gyerekét is elszeretné vinni magával. 

Lassan már az otthonánál jártunk. Kiderült, miért ilyen meglepő számára a segítségem. A lakóközösségben mindenkinek van autója, de hiába kéri, hogy vigyék el őket A-ból B pontba nem segítenek. Amikor közölte, hogy Ő pénzt is ajánl érte és továbbra is elhajtják egy pillanatra én is csönben maradtam. Folytatta.
-Azt mondták, hívjak taxit. 
Micsoda? Továbbra sem tudtam egy szót se szólni. Ekkor épp egy templom elé értünk, ahol megállt. Mondta, hogy vallásos és elmondott értem egy imát. 

Megérkeztünk. Megkérdezte, hogy mivel tartozik. Megint mosolyogtam és annyit válaszoltam: azzal, hogy továbbra is ennyi életereje és kitartása legyen. Ő hosszan kívánt az egész életmbe mindenhez szerencsét. 
Mikor elbúcsúztunk, úgy éreztem, hogy nekem segítettek most és mikor átadta nekem azt a zacskót egy pillanatra átadhatta nekem a problémáit. Legalábbis szóban. Mikor visszaadtam pedig átértékeltem a dolgokat.
Valóban az a legnagyobb problémám, ha 5 percet késik a busz? Valóban nincs annál rosszabb, mikor elmegy itthon a WiFi vagy merül a telefonom? Tényleg a semmiért stresszelek naponta? 

Az életben annyi rossz dolog van. Annyi rosszabb, mint a mi problémánk. Nyissuk ki a szemünket és értékeljük azt, amink van, ha tudunk, akkor meg segítsünk másokon. Ez most lehet közhely, közhely hátán, de sokszor csak egy kedves szó is erőt adhat, egy számunkra ismeretlen ember, valószínűleg, igen nehéz életéhez. 

SK.