Somhegyi Kitti vagyok és pánikbeteg. 

Kivételesen nehezen találom a szavakat. Számomra ez egy olyan téma, amiről nem szívesen beszélek, sokszor tagadom és megmagyarázhatatlannak találom. Hiszen ez egy olyan "divatbetegség", amit ha felvállalsz, akkor mások rávágják, hogy jaj ezt csak beképzeled. Aztán, ha ott vagy a helyzetben, mikor úgy érzed nincs tovább, akkor nem vesznek komolyan, mert ez csak egy hiszti. 

Elszeretném mesélni az én történetemet. Amikor csalódnom kellett az emberekbe és amikor be kellett vallanom magamnak, hogy igen, pánikbeteg vagyok. 

Egy nyugodt, csendes, gyönyörű városkában, Tatán laktam, amikor felkerültem Pestre a főiskola miatt. A nagyvársoba, ahova én már annyira vágytam, hiszen 18 évesen izgalomra, újdonságra és nagyobb önállóságra volt szükségem. Úgy voltam vele, hogy na majd most megmutatom, mi is az élet.

 Aztán az a rózsaszín rágógumibuborék, ami engem felrepített a fővárosba, kipukkadt. Hatalmasat zuhantam. Arccal előre. 

Egy olyan városból, ahol mindenki ismer, a kisboltostól a zöldségesen át egészen az utolsó pékségesig, egy olyan helyre kerültem, ahol furán néztek rám, ha köszönök. Nem értettem. Az eddig autóval furikázott hátsófelemet fel kellett raknom a buszra és hatalmas kerülőkkel, késésekkel valahogy muszáj volt eljutnom A pontból B pontba. Egy szóval bőven akadt időm a nézelődésre. És mit lát a vidéki kislány Pesten? Közömbös embereket. Hiába próbálod folytatni az eddigi életviteled, mikor a buszmegállóban idős emberekkel lettél jóba, ha Budapesten ránézel valakire, megfogja a táskáját, nehogy ellopd. 

Teltek a hetek, hónapok és egyre magányosabb lettem. Ott volt az okostelefonom, amin 0-24-ben a családomat hívogattam, hiszen nem volt más. Elmondtam, ha pisilek, ha kiflit veszek, ha kiskutyát látok, tehát mindent. Folyton tömeg vett körbe, mégis úgy éreztem, hogy egy senki vagyok. Talán észre sem vesznek? Miért lépnek a lábamra és miért löknek fel? Miért nem válaszolnak a kérdésemre és miért lettem ennyire egyedül hirtelen? 
A sok kérdés, a sok némán, magányosan eltöltött idő egy lelki megbetegedést eredményezett. A tömegközlekedés 1 év után olyan lett, mintha a kivégzésemre mentem volna. Rettegtem. A telefonnak folyton a fülemnél kellett lennie és muszáj volt beszélnem anyukámmal vagy a mamámmal, különben beütött a baj. 

A pánikbetegség nálam, sajnos nem ér fel annyival, hogy hányingerem van vagy fáj a fejem, esetleg forog velem a világ. Én úgy érzem ilyenkor, hogy megszűntem. Hirtelen nem érzed a tested, hiába ütögeted vagy emelgeted a kezed/lábad, nem érzed sem a fájdalmat, sem azt, hogy irányítani tudod a végtagjaidat. Remegsz és az egyetlen, amit érzel a nagyjából 180-as szívverésed. Hiába a nagylevegő, hiába bármi. Beütött.
Gyors telefon, anya-mami hangja megnyugtat és valahogy összeszeded magad, hogy eljuss az albérletbe, mert ha össze is esel, itt mindenki lesz@r. 

Bár ott van a 6. kerületben a 70+rezsi albérlet, ha lehetett siettem Kelenföldre, hogy  itthon lehessek. Itt a szerelem és itt a család. Már semmi nem kötött Pesthez. Aztán megtörtént, amit legrosszabb rémálmomban sem tudtam elképzelni. 

4. félévem utolsó tanítási napja. Reggeli vonat, jegy megvéve, minden szuper. Elindult. Telefonálás1 - nem csöng ki. *Vértesszőlős következik* Telefonálás2,3,4,5 - senki nem csöng ki. *Tatabánya következik* (az utolsó hely, ahol még biztonságba érezhetném magam, hiszen itt lakik apa, meg amúgy is 10 perc kocsival Tata). Beütött a rosszullét. Rohanok körbe a vonaton, segítségért. Magyarázok, könnyes szemmel, hogy valaki hívja fel a szüleim, hogy jöjjenek értem. Senki nem segít. 
Becsukódott a vonatajtó. 
Olyan pánik jött rám, mint még soha. Sírva mentem a vonaton, hátha valaki segít. Senki. Aztán 40 perc után, ami nekem a poklok pokla volt, egy lány odaadta a telefonját és haza tudtam szólni. Kelenföldig viszont ki kellett bírnom. Éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok. Talán mentőt kéne hívni? Az ismeretlen lány viszont tartotta bennem a lelket az állomásig. *Kelenföld következik* Addigra már alig bírtam lábra állni, annyira legyengültem. 
Kisegített egy padhoz és leültem. Vártam. Próbáltam beszélgetni ott is, de senki nem akart válaszolni, max csak 1-2 szóval. Aztán összesen 1,5-2 óra rosszullét után megérkeztek értem. 

Hófehéren, remegve, elkenődött sminkkel, könnyes szemmel öleltem meg a családomat. 


Egy tömöt vonaton (a lány kivételével, akit innen is üdvözlök), senki sem segített. A forgalmas állomáson, senki sem segített. Ezen a közömbös emberekkel teli világon, egyszerűen nem számíthatsz szinte senkire. 

Szóval itt vagyok most 20 évesen, Tatán, pánikbetegen. Mert én azt hittem, az élet csupa öröm és boldogság. 
De tévedtem. 

SK.