Nőnek lenni

"Szia, igen igen, tényleg eljöttél értem?, jaaaaj már látom a kocsidat, dehogyis, na leteszem, mert itt vagyok."

Kb. este 10 óra van, a helyszín egy pocsék közvilágítással rendelkező utca, ahol szinte egy lélek sem járkál. Néha elmegy az út mellett egy-egy autó vagy megmozdul a bokor, mert a tök részeg hajléktalan keresi a kannást bort. 
A telefon végén nincs beszélgető partner. Senki nem jött el értem. Nem látom senki kocsiját. Csak félek. 

Nőnek lenni sokszor nagyon ijesztő (és most nem arra gondolok, hogy félünk a pókoktól vagy hisztérikus rohamot tudunk kapni, mikor összetörik a zsírúj és méregdrága alapozónk). Őszintén, hányszor hallottuk már anyáinktól, hogy ne mászkálj egyedül a sötétben, esetleg gyerekkorunk kedvencét, idegenekkel ne állj szóba. Közben felnőttünk és ezeket a szabályokat továbbra is be kellene tartanunk.

Azt kell mondjam, egy eléggé elcseszett társadalomban élünk. Nem hiszem, hogy normális, ha sötétedés után csak úgy mer az ember végig menni egy kevésbé forgalmas helyen, ha a kezében ott a kulcscsomója és azzal nyugtatja magát: nem baj, nyugi, ha valaki megtámad , jól leszúrom a postaládakulcsommal. 
Nevetséges, nem? De szükség van rá és nem csak vidéken. 

Mikor Pesten éltem, sajnos kivitelezhetetlen volt, hogy csak nappal utazgassak. Bár sokszokor hiába volt fent a Nap, majd összecsináltam magam a félelemtől.
Egy éjszakai séta a Blaha aluljáróba, mert muszáj eljutnod A-ból B pontba. Egy sötétedés után tömegközlekedés, egy közvilágtás fényében megtett út az ürülékszagú kis budapesti utcákban. Parázol, mert beszólogatnak a részegek vagy az igazán rossz arcú emberek, de te nem tudsz semmit sem csinálni. Ideges vagy, mert nincs körülötted senki, aki megvédene (legalábbis azzal nyugtatod magad, hogyha ott lenne egy idegen, az jól kiállna melletted). 

Állj ki magadért nőként és darabokra szednek. 

Mert szerintük bók, ha elmondanák, mit és hogy csinálna veled, ha pedig esetleg hozzádérne, vedd megtiszteltetésnek. Amikor jogosan  kiakadsz pedig üvöltenek veled mekkora egy cafka vagy. Elkezdesz félni, hogy esetleg utánad jön. Rettegsz, hogy megragadja a csuklód és illuminált állapotában akkorát behúz neked, hogy ott maradsz és azt tesz veled amit akar. 

Nem. Nem. Nem. 

Én végig akarok ESTE sétálni az utcán, akár EGYEDÜL, anélkül, hogy rettegnem kéne attól, hogy valaki most fog elkapni. Úgy, hogy nem kell a paprikasprayt elrejtenem a kistáskámnak annak a fakkjába, ahonnan bármikor kitudom venni, mikor szükségem van rá. Nem akarom szorongatni a postaládakulcsot a kezemben. Nem akarom mindig azt nézni merre menekülhetnék, ha ott az a seggrészeg kinéz magának és obszcén megjegyzésekkel illet. 

Miért kell nőként rettegnünk? 
Mivel érdemeltük ki azt, hogy a félelmünkkel korlátozzanak? 
Mit tegyünk, hogy ne tűnjünk egy jó szórakozási célpontnak?
Egyáltalán,MIÉRT NEKÜNK KELL VÁLTOZTATNI AKÁRMIN IS? 

Nőnek lenni sokszor rossz, de nem tudsz mit tenni. Úgyis a te hibád lesz, ha valami történne veled, mert tudjátok, 

• nem kellett volna foglalkozni vele
• nem kellene egyedül sétálni
• 6 rétegű overállban kellett volna lenned, nehogy bárki észre vegye, hogy nézel ki

Vajon eljön egyszer az az idő, mikor nőként, kamutelefonálás nélkül is eljuthassak valahová? 

SK.

A most olvasható blog bejegyzésem célja NEM az önfényezés. NEM azért publikálom ezt az esetet, mert arra várok, hogy mindenki szemében én legyek a világ legjobb embere. A következő sorokat azért írom, hátha kicsit másképpen fogja a blogom olvasója élni akár csak a mai napot. Nőnek lenni, embernek lenni. 

2 hete nem írtam semmit. Egy betűt sem. Nem azért, mert nem történt velem semmi, hanem mert lusta voltam. Egyik nap akartam is pötyögni egy két gondolatot a lustaságról, de nem tudtam rávenni magam. Ironikus, nem? Aztán tegnap, egy napsütötte hétfői napon történt velem valami, ami egy kicsit helyre rázott. Úgy érzem le kell, hogy gépeljem és remélem sok emberhez eljut majd a bejegyzésem üzenete. Ez most sajnos kicsit sem vicces téma lesz. 

Kedvesen mosolyogtam a buszsöfőrre és megengedte, hogy leszálljak elől. Hurrá, gondoltam magamban, megspóroltam 2 méter sétát. Elindultam a zebra felé, ahol láttam, hogy egy jól szituált, kb. 50 év körüli hölgy, két nehéznek tűnő zacskóval a kezében nem tudja megnyomni a jelző gombot. Én jeleztem, hogy átválthasson gyalogos lámpa zöldre. Megköszönte. Nem értettem, hiszen egyrészt én is arra mentem, másrészt szerintem ezt bárki megtette volna. Mondtam neki, hogy segítek, adja oda az egyik zacskót és amíg átmegyünk az úton tudja pihentetni a kezét. Eképedten nézett rám. Először nem akarta, aztán megannyi hálás szóval a átnyújtotta a 1,5l-es vizekkel megtömött zacskót. Megkérdeztem merre megy tovább, de úgy tűnt kettéágazik az utunk, ahogy átérünk a túloldalra. 
Nehezen vette a levegőt. Mondtam neki, hogy egy kicsit még elkísérem. Döbbenten nézett rám, nem akart nekem kellemetlenséget. Mosolyogtam és együtt tovább sétáltunk.

Pár méter után úgy érezte, szabadkoznia kell a hangos, gyors levegővételekért. 
-Ne haragudjon, infúzóra kell majd mennem a kórházba. 
Elmesélte hosszan, hogy mi a baja. Őszinte leszek, nem tudom felidézni teljesen, arra emlékszem, hogy az egyik csigolyája nagyon el van csúszva és 2 kilónál többet nem emelhetne. Ahogy együtt tettük meg a métereket, egyre többet tudtam meg róla. Van egy fia, mozgássérült. Egyedül neveli. Készül a gyereke 47. szülinapjára. Az 50-nek kinéző hölgyről kiderült, hogy 70 éves. 
Nem élnek túl jól. Mondta, hogy nagyon várja már a szülinapot és ne értsem félre, nem panaszkodni akar, de már elég hosszú ideje nem evett főtt ételt. Egyik nap elment infúzióta, ahol a nővérek adtak neki egy szendvicset, szalámival. Csillogó szemekkel mesélte és még egyszer kiemelte: ne értsem félre, Ő boldog. Hálás, hogy megélheti a fia születésnapját és tudja fizetni a lakbért. Pedig nem kevés kiadása van. Arról nem beszélve, hogy egy tömbház 4. emeletére kell felmennie mindennap, gondoljunk bele, ha a gyerekét is elszeretné vinni magával. 

Lassan már az otthonánál jártunk. Kiderült, miért ilyen meglepő számára a segítségem. A lakóközösségben mindenkinek van autója, de hiába kéri, hogy vigyék el őket A-ból B pontba nem segítenek. Amikor közölte, hogy Ő pénzt is ajánl érte és továbbra is elhajtják egy pillanatra én is csönben maradtam. Folytatta.
-Azt mondták, hívjak taxit. 
Micsoda? Továbbra sem tudtam egy szót se szólni. Ekkor épp egy templom elé értünk, ahol megállt. Mondta, hogy vallásos és elmondott értem egy imát. 

Megérkeztünk. Megkérdezte, hogy mivel tartozik. Megint mosolyogtam és annyit válaszoltam: azzal, hogy továbbra is ennyi életereje és kitartása legyen. Ő hosszan kívánt az egész életmbe mindenhez szerencsét. 
Mikor elbúcsúztunk, úgy éreztem, hogy nekem segítettek most és mikor átadta nekem azt a zacskót egy pillanatra átadhatta nekem a problémáit. Legalábbis szóban. Mikor visszaadtam pedig átértékeltem a dolgokat.
Valóban az a legnagyobb problémám, ha 5 percet késik a busz? Valóban nincs annál rosszabb, mikor elmegy itthon a WiFi vagy merül a telefonom? Tényleg a semmiért stresszelek naponta? 

Az életben annyi rossz dolog van. Annyi rosszabb, mint a mi problémánk. Nyissuk ki a szemünket és értékeljük azt, amink van, ha tudunk, akkor meg segítsünk másokon. Ez most lehet közhely, közhely hátán, de sokszor csak egy kedves szó is erőt adhat, egy számunkra ismeretlen ember, valószínűleg, igen nehéz életéhez. 

SK.