"Szia, igen igen, tényleg eljöttél értem?, jaaaaj már látom a kocsidat, dehogyis, na leteszem, mert itt vagyok."
Kb. este 10 óra van, a helyszín egy pocsék közvilágítással rendelkező utca, ahol szinte egy lélek sem járkál. Néha elmegy az út mellett egy-egy autó vagy megmozdul a bokor, mert a tök részeg hajléktalan keresi a kannást bort.
A telefon végén nincs beszélgető partner. Senki nem jött el értem. Nem látom senki kocsiját. Csak félek.
Nőnek lenni sokszor nagyon ijesztő (és most nem arra gondolok, hogy félünk a pókoktól vagy hisztérikus rohamot tudunk kapni, mikor összetörik a zsírúj és méregdrága alapozónk). Őszintén, hányszor hallottuk már anyáinktól, hogy ne mászkálj egyedül a sötétben, esetleg gyerekkorunk kedvencét, idegenekkel ne állj szóba. Közben felnőttünk és ezeket a szabályokat továbbra is be kellene tartanunk.
Azt kell mondjam, egy eléggé elcseszett társadalomban élünk. Nem hiszem, hogy normális, ha sötétedés után csak úgy mer az ember végig menni egy kevésbé forgalmas helyen, ha a kezében ott a kulcscsomója és azzal nyugtatja magát: nem baj, nyugi, ha valaki megtámad , jól leszúrom a postaládakulcsommal.
Nevetséges, nem? De szükség van rá és nem csak vidéken.
Mikor Pesten éltem, sajnos kivitelezhetetlen volt, hogy csak nappal utazgassak. Bár sokszokor hiába volt fent a Nap, majd összecsináltam magam a félelemtől.
Egy éjszakai séta a Blaha aluljáróba, mert muszáj eljutnod A-ból B pontba. Egy sötétedés után tömegközlekedés, egy közvilágtás fényében megtett út az ürülékszagú kis budapesti utcákban. Parázol, mert beszólogatnak a részegek vagy az igazán rossz arcú emberek, de te nem tudsz semmit sem csinálni. Ideges vagy, mert nincs körülötted senki, aki megvédene (legalábbis azzal nyugtatod magad, hogyha ott lenne egy idegen, az jól kiállna melletted).
Állj ki magadért nőként és darabokra szednek.
Mert szerintük bók, ha elmondanák, mit és hogy csinálna veled, ha pedig esetleg hozzádérne, vedd megtiszteltetésnek. Amikor jogosan kiakadsz pedig üvöltenek veled mekkora egy cafka vagy. Elkezdesz félni, hogy esetleg utánad jön. Rettegsz, hogy megragadja a csuklód és illuminált állapotában akkorát behúz neked, hogy ott maradsz és azt tesz veled amit akar.
Nem. Nem. Nem.
Én végig akarok ESTE sétálni az utcán, akár EGYEDÜL, anélkül, hogy rettegnem kéne attól, hogy valaki most fog elkapni. Úgy, hogy nem kell a paprikasprayt elrejtenem a kistáskámnak annak a fakkjába, ahonnan bármikor kitudom venni, mikor szükségem van rá. Nem akarom szorongatni a postaládakulcsot a kezemben. Nem akarom mindig azt nézni merre menekülhetnék, ha ott az a seggrészeg kinéz magának és obszcén megjegyzésekkel illet.
Miért kell nőként rettegnünk?
Mivel érdemeltük ki azt, hogy a félelmünkkel korlátozzanak?
Mit tegyünk, hogy ne tűnjünk egy jó szórakozási célpontnak?
Egyáltalán,MIÉRT NEKÜNK KELL VÁLTOZTATNI AKÁRMIN IS?
Nőnek lenni sokszor rossz, de nem tudsz mit tenni. Úgyis a te hibád lesz, ha valami történne veled, mert tudjátok,
- nem kellett volna foglalkozni vele
- nem kellene egyedül sétálni
- 6 rétegű overállban kellett volna lenned, nehogy bárki észre vegye, hogy nézel ki
Vajon eljön egyszer az az idő, mikor nőként, kamutelefonálás nélkül is eljuthassak valahová?
SK.
