Nőnek lenni

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Ragadós a ragasztós gondolat?

Sétálni jó. Persze, kényelmesebb, ha kocsival tesszük meg az elöttünk álló utat, de vannak azok a percek, mikor gyalogolni igen is JÓ. 

Gyönyörű városban élek és imádom minden négyzetmilliméterét. Tata egy igazi kis ékszeresdoboz. Mikor valaki elmegy az Öreg-tó partjára, egyszerűen tátva marad a szája. Festői táj. Látsz egy várat, látsz egy csomó szép épületet és észreveszed, hogy az ott andalgó emberek mind olyan nyugodtak. Tolják a babakocsit, fogják a párjuk kezét, sétáltatják a kutyát, futnak vagy csak úgy kiülnek egy padra és néznek maguk elé. Kikapcsolják a gondokat és a külvilágot. 

Úgy döntöttem, hogy egy lopott ötlettel egy kicsit pozitív löketet adok a sétáló embereknek. Na jó, egy kicsit teszteltem is a járókelőket. Fogtam egy csomag rózsaszín post-itet és kedves üzeneteket írtam rájuk. 
Nagyjából 30 lap után felhúztam a rózsaszín bakancsomat, felvettem a rózsaszín kapucnimat és neki láttam a titkos műveletnek. 

A város egyik fele tele volt az üzeneteimmel. Igyekeztem a forgalmasabb helyszínekre elhelyezni őket. Aztán vártam. 

Pesten millió ilyen megmozdulás van, de valahgy annyira sietős dolguk van ott az embereknek, hogy azt sem veszik észre, hogy 2 cm-re tőlük egy idegen ráírta egy lapra: Legyen szép napod. Pedig valljuk be, abba a "csodavárosban" bőven elfér a bíztatás a napun túlélése érdekében. Tehát kíváncsi voltam, vajon egy nyugodtabb kisvárosban látnak is az emberek vagy csak néznek?  

Rossz hírem van. Sajnos mindegy, hol vagyunk. Aki elindul az útjára, az csak akkor néz el jobbra vagy balra, ha esélyes, hogy elütheti az autó. Lehet az az üzenet a gyalogosjelző felett vagy a parkolóban, esetleg egy pad mellett. 
Mindenesetre én boldog és elégedett vagyok. Ha csak 1 ember is megtalálja a napi rózsaszín pozitívitásomat és még meg is örül neki, akkor nem hiába fagytam meg vagy áztam el a ragaszgatás során. 

Szóval Tataiak, SZEMEKET KINYITNI. 

SK.

 

Tovább

Pánikbeteg vagyok, nem hisztis

Somhegyi Kitti vagyok és pánikbeteg. 

Kivételesen nehezen találom a szavakat. Számomra ez egy olyan téma, amiről nem szívesen beszélek, sokszor tagadom és megmagyarázhatatlannak találom. Hiszen ez egy olyan "divatbetegség", amit ha felvállalsz, akkor mások rávágják, hogy jaj ezt csak beképzeled. Aztán, ha ott vagy a helyzetben, mikor úgy érzed nincs tovább, akkor nem vesznek komolyan, mert ez csak egy hiszti. 

Elszeretném mesélni az én történetemet. Amikor csalódnom kellett az emberekbe és amikor be kellett vallanom magamnak, hogy igen, pánikbeteg vagyok. 

Egy nyugodt, csendes, gyönyörű városkában, Tatán laktam, amikor felkerültem Pestre a főiskola miatt. A nagyvársoba, ahova én már annyira vágytam, hiszen 18 évesen izgalomra, újdonságra és nagyobb önállóságra volt szükségem. Úgy voltam vele, hogy na majd most megmutatom, mi is az élet.

 Aztán az a rózsaszín rágógumibuborék, ami engem felrepített a fővárosba, kipukkadt. Hatalmasat zuhantam. Arccal előre. 

Egy olyan városból, ahol mindenki ismer, a kisboltostól a zöldségesen át egészen az utolsó pékségesig, egy olyan helyre kerültem, ahol furán néztek rám, ha köszönök. Nem értettem. Az eddig autóval furikázott hátsófelemet fel kellett raknom a buszra és hatalmas kerülőkkel, késésekkel valahogy muszáj volt eljutnom A pontból B pontba. Egy szóval bőven akadt időm a nézelődésre. És mit lát a vidéki kislány Pesten? Közömbös embereket. Hiába próbálod folytatni az eddigi életviteled, mikor a buszmegállóban idős emberekkel lettél jóba, ha Budapesten ránézel valakire, megfogja a táskáját, nehogy ellopd. 

Teltek a hetek, hónapok és egyre magányosabb lettem. Ott volt az okostelefonom, amin 0-24-ben a családomat hívogattam, hiszen nem volt más. Elmondtam, ha pisilek, ha kiflit veszek, ha kiskutyát látok, tehát mindent. Folyton tömeg vett körbe, mégis úgy éreztem, hogy egy senki vagyok. Talán észre sem vesznek? Miért lépnek a lábamra és miért löknek fel? Miért nem válaszolnak a kérdésemre és miért lettem ennyire egyedül hirtelen? 
A sok kérdés, a sok némán, magányosan eltöltött idő egy lelki megbetegedést eredményezett. A tömegközlekedés 1 év után olyan lett, mintha a kivégzésemre mentem volna. Rettegtem. A telefonnak folyton a fülemnél kellett lennie és muszáj volt beszélnem anyukámmal vagy a mamámmal, különben beütött a baj. 

A pánikbetegség nálam, sajnos nem ér fel annyival, hogy hányingerem van vagy fáj a fejem, esetleg forog velem a világ. Én úgy érzem ilyenkor, hogy megszűntem. Hirtelen nem érzed a tested, hiába ütögeted vagy emelgeted a kezed/lábad, nem érzed sem a fájdalmat, sem azt, hogy irányítani tudod a végtagjaidat. Remegsz és az egyetlen, amit érzel a nagyjából 180-as szívverésed. Hiába a nagylevegő, hiába bármi. Beütött.
Gyors telefon, anya-mami hangja megnyugtat és valahogy összeszeded magad, hogy eljuss az albérletbe, mert ha össze is esel, itt mindenki lesz@r. 

Bár ott van a 6. kerületben a 70+rezsi albérlet, ha lehetett siettem Kelenföldre, hogy  itthon lehessek. Itt a szerelem és itt a család. Már semmi nem kötött Pesthez. Aztán megtörtént, amit legrosszabb rémálmomban sem tudtam elképzelni. 

4. félévem utolsó tanítási napja. Reggeli vonat, jegy megvéve, minden szuper. Elindult. Telefonálás1 - nem csöng ki. *Vértesszőlős következik* Telefonálás2,3,4,5 - senki nem csöng ki. *Tatabánya következik* (az utolsó hely, ahol még biztonságba érezhetném magam, hiszen itt lakik apa, meg amúgy is 10 perc kocsival Tata). Beütött a rosszullét. Rohanok körbe a vonaton, segítségért. Magyarázok, könnyes szemmel, hogy valaki hívja fel a szüleim, hogy jöjjenek értem. Senki nem segít. 
Becsukódott a vonatajtó. 
Olyan pánik jött rám, mint még soha. Sírva mentem a vonaton, hátha valaki segít. Senki. Aztán 40 perc után, ami nekem a poklok pokla volt, egy lány odaadta a telefonját és haza tudtam szólni. Kelenföldig viszont ki kellett bírnom. Éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok. Talán mentőt kéne hívni? Az ismeretlen lány viszont tartotta bennem a lelket az állomásig. *Kelenföld következik* Addigra már alig bírtam lábra állni, annyira legyengültem. 
Kisegített egy padhoz és leültem. Vártam. Próbáltam beszélgetni ott is, de senki nem akart válaszolni, max csak 1-2 szóval. Aztán összesen 1,5-2 óra rosszullét után megérkeztek értem. 

Hófehéren, remegve, elkenődött sminkkel, könnyes szemmel öleltem meg a családomat. 


Egy tömöt vonaton (a lány kivételével, akit innen is üdvözlök), senki sem segített. A forgalmas állomáson, senki sem segített. Ezen a közömbös emberekkel teli világon, egyszerűen nem számíthatsz szinte senkire. 

Szóval itt vagyok most 20 évesen, Tatán, pánikbetegen. Mert én azt hittem, az élet csupa öröm és boldogság. 
De tévedtem. 

SK.

Tovább

Rozi története

Sziasztok, Rozi vagyok. Néha napján Rozália, de ha csámpás Rozinak csúfolsz sem sértődök meg. Igazából örülök, ha hozzám szólsz. 

kutya remény boldog allatsprint

12. kutyaévemet taposom, de igazán élni csak pár hónapja kezdtem el. De nem az én hibámból, esküszöm. Fogságban voltam. A "gazdám" úgy gondolta, hogy én csak szaporításra leszek jó neki, nevem sem volt. Nem tudom, hogy hány kiskutyát hozhattam a világra, de az az ember, aki nekem a mindenem lehetett volna, nagyon megszedte magát a kölykeim után kapott pénzből. Viszont nem rám költötte, egy jutalom falatot sem kaptam. Talán azt sem tudtam mi az. De hova gondolok? Se chip nem volt bennem és oltást sem kaptam soha. A kutyakozmetikusról pedig nem is olyan rég hallottam először.
Egy olyan ember mellett éltem, aki csak a hasznot látta bennem, ha a szemembe nézett. Ha egyáltalán valaha belenézett. A lakhelyem egy ketrec volt, így nem sokat láttam az izgalmas szagokkal és más kutyákkal teli külvilágból. 

Aztán elérkezett az a pillanat az életemben, amikor már nem tudtam több kiskutyát, erre a számomra borzalmasnak tűnő világra hozni. Aki eddig a tulajdonának tartott úgy döntött, hogy nem etet többet, hiszen nem érdemlem meg. Nem elég, hogy soha nem simogatta meg senki a buksim, de már ételt sem dobott be a ketrecembe. 12 évesen 40dkg-ra fogytam. 

Éheztem, féltem és nem értettem, miért érdemlem én ezt.

kutya remény boldog allatsprint

Aztán csoda történt. Elvettek ettől a rossz embertől és egy kozmetikushoz vittek, hogy rendbe rakjon és szépen kerülhessek be az állatmenhelyre, hátha valakinek megtetszek. 
Nem akartak elkeseríteni, hogy nincs sok esélyem a szép életre, hiszen a csontjaim eldeformálódtak, lett egy daganatom, szürkehályog alakult ki a szememben, öreg vagyok és nem úgy nézek ki, ahogy eredetileg a fajtámhoz híven kellene.  

Később viszont belépett a kozmetika ajtaján az én védőangyalom. Azt mondta kellek neki. Csúnyácskán, öregecskén, de tele élni akarással. Lett egy GAZDÁM. Lett egy családom. 

kutya remény boldog allatsprint

Ma már kapok enni és abba sem akarom hagyni a finom falatokat. Ma már aludhatok az ágyba. Képzeljétek, ma már tudom mi az a simogatás és mi az a szeretet. Van 2 testvérem is, akik vigyáznak rám és megmutatják milyen játszani és szaglászni. 
Képzeljétek, elkezdtem élni és tudom milyen érzés boldognak lenni. 

SK.

Tovább

Este 10 van. Elinduljak? 

"Szia, igen igen, tényleg eljöttél értem?, jaaaaj már látom a kocsidat, dehogyis, na leteszem, mert itt vagyok."

Kb. este 10 óra van, a helyszín egy pocsék közvilágítással rendelkező utca, ahol szinte egy lélek sem járkál. Néha elmegy az út mellett egy-egy autó vagy megmozdul a bokor, mert a tök részeg hajléktalan keresi a kannást bort. 
A telefon végén nincs beszélgető partner. Senki nem jött el értem. Nem látom senki kocsiját. Csak félek. 

Nőnek lenni sokszor nagyon ijesztő (és most nem arra gondolok, hogy félünk a pókoktól vagy hisztérikus rohamot tudunk kapni, mikor összetörik a zsírúj és méregdrága alapozónk). Őszintén, hányszor hallottuk már anyáinktól, hogy ne mászkálj egyedül a sötétben, esetleg gyerekkorunk kedvencét, idegenekkel ne állj szóba. Közben felnőttünk és ezeket a szabályokat továbbra is be kellene tartanunk.

 

 

Azt kell mondjam, egy eléggé elcseszett társadalomban élünk. Nem hiszem, hogy normális, ha sötétedés után csak úgy mer az ember végig menni egy kevésbé forgalmas helyen, ha a kezében ott a kulcscsomója és azzal nyugtatja magát: nem baj, nyugi, ha valaki megtámad , jól leszúrom a postaládakulcsommal. 
Nevetséges, nem? De szükség van rá és nem csak vidéken. 

Mikor Pesten éltem, sajnos kivitelezhetetlen volt, hogy csak nappal utazgassak. Bár sokszokor hiába volt fent a Nap, majd összecsináltam magam a félelemtől.
Egy éjszakai séta a Blaha aluljáróba, mert muszáj eljutnod A-ból B pontba. Egy sötétedés után tömegközlekedés, egy közvilágtás fényében megtett út az ürülékszagú kis budapesti utcákban. Parázol, mert beszólogatnak a részegek vagy az igazán rossz arcú emberek, de te nem tudsz semmit sem csinálni. Ideges vagy, mert nincs körülötted senki, aki megvédene (legalábbis azzal nyugtatod magad, hogyha ott lenne egy idegen, az jól kiállna melletted). 

Állj ki magadért nőként és darabokra szednek. 

Mert szerintük bók, ha elmondanák, mit és hogy csinálna veled, ha pedig esetleg hozzádérne, vedd megtiszteltetésnek. Amikor jogosan  kiakadsz pedig üvöltenek veled mekkora egy cafka vagy. Elkezdesz félni, hogy esetleg utánad jön. Rettegsz, hogy megragadja a csuklód és illuminált állapotában akkorát behúz neked, hogy ott maradsz és azt tesz veled amit akar. 

Nem. Nem. Nem. 

Én végig akarok ESTE sétálni az utcán, akár EGYEDÜL, anélkül, hogy rettegnem kéne attól, hogy valaki most fog elkapni. Úgy, hogy nem kell a paprikasprayt elrejtenem a kistáskámnak annak a fakkjába, ahonnan bármikor kitudom venni, mikor szükségem van rá. Nem akarom szorongatni a postaládakulcsot a kezemben. Nem akarom mindig azt nézni merre menekülhetnék, ha ott az a seggrészeg kinéz magának és obszcén megjegyzésekkel illet. 

Miért kell nőként rettegnünk? 
Mivel érdemeltük ki azt, hogy a félelmünkkel korlátozzanak? 
Mit tegyünk, hogy ne tűnjünk egy jó szórakozási célpontnak?
Egyáltalán,MIÉRT NEKÜNK KELL VÁLTOZTATNI AKÁRMIN IS? 

Nőnek lenni sokszor rossz, de nem tudsz mit tenni. Úgyis a te hibád lesz, ha valami történne veled, mert tudjátok, 

  • nem kellett volna foglalkozni vele
  • nem kellene egyedül sétálni
  • 6 rétegű overállban kellett volna lenned, nehogy bárki észre vegye, hogy nézel ki

Vajon eljön egyszer az az idő, mikor nőként, kamutelefonálás nélkül is eljuthassak valahová? 

SK.

 

Tovább

Rossz világ jó emberekkel vagy jó világ rossz emberekkel?

A most olvasható blog bejegyzésem célja NEM az önfényezés. NEM azért publikálom ezt az esetet, mert arra várok, hogy mindenki szemében én legyek a világ legjobb embere. A következő sorokat azért írom, hátha kicsit másképpen fogja a blogom olvasója élni akár csak a mai napot. Nőnek lenni, embernek lenni. 

2 hete nem írtam semmit. Egy betűt sem. Nem azért, mert nem történt velem semmi, hanem mert lusta voltam. Egyik nap akartam is pötyögni egy két gondolatot a lustaságról, de nem tudtam rávenni magam. Ironikus, nem? Aztán tegnap, egy napsütötte hétfői napon történt velem valami, ami egy kicsit helyre rázott. Úgy érzem le kell, hogy gépeljem és remélem sok emberhez eljut majd a bejegyzésem üzenete. Ez most sajnos kicsit sem vicces téma lesz. 

Kedvesen mosolyogtam a buszsöfőrre és megengedte, hogy leszálljak elől. Hurrá, gondoltam magamban, megspóroltam 2 méter sétát. Elindultam a zebra felé, ahol láttam, hogy egy jól szituált, kb. 50 év körüli hölgy, két nehéznek tűnő zacskóval a kezében nem tudja megnyomni a jelző gombot. Én jeleztem, hogy átválthasson gyalogos lámpa zöldre. Megköszönte. Nem értettem, hiszen egyrészt én is arra mentem, másrészt szerintem ezt bárki megtette volna. Mondtam neki, hogy segítek, adja oda az egyik zacskót és amíg átmegyünk az úton tudja pihentetni a kezét. Eképedten nézett rám. Először nem akarta, aztán megannyi hálás szóval a átnyújtotta a 1,5l-es vizekkel megtömött zacskót. Megkérdeztem merre megy tovább, de úgy tűnt kettéágazik az utunk, ahogy átérünk a túloldalra. 
Nehezen vette a levegőt. Mondtam neki, hogy egy kicsit még elkísérem. Döbbenten nézett rám, nem akart nekem kellemetlenséget. Mosolyogtam és együtt tovább sétáltunk.

Pár méter után úgy érezte, szabadkoznia kell a hangos, gyors levegővételekért. 
-Ne haragudjon, infúzóra kell majd mennem a kórházba. 
Elmesélte hosszan, hogy mi a baja. Őszinte leszek, nem tudom felidézni teljesen, arra emlékszem, hogy az egyik csigolyája nagyon el van csúszva és 2 kilónál többet nem emelhetne. Ahogy együtt tettük meg a métereket, egyre többet tudtam meg róla. Van egy fia, mozgássérült. Egyedül neveli. Készül a gyereke 47. szülinapjára. Az 50-nek kinéző hölgyről kiderült, hogy 70 éves. 
Nem élnek túl jól. Mondta, hogy nagyon várja már a szülinapot és ne értsem félre, nem panaszkodni akar, de már elég hosszú ideje nem evett főtt ételt. Egyik nap elment infúzióta, ahol a nővérek adtak neki egy szendvicset, szalámival. Csillogó szemekkel mesélte és még egyszer kiemelte: ne értsem félre, Ő boldog. Hálás, hogy megélheti a fia születésnapját és tudja fizetni a lakbért. Pedig nem kevés kiadása van. Arról nem beszélve, hogy egy tömbház 4. emeletére kell felmennie mindennap, gondoljunk bele, ha a gyerekét is elszeretné vinni magával. 

Lassan már az otthonánál jártunk. Kiderült, miért ilyen meglepő számára a segítségem. A lakóközösségben mindenkinek van autója, de hiába kéri, hogy vigyék el őket A-ból B pontba nem segítenek. Amikor közölte, hogy Ő pénzt is ajánl érte és továbbra is elhajtják egy pillanatra én is csönben maradtam. Folytatta.
-Azt mondták, hívjak taxit. 
Micsoda? Továbbra sem tudtam egy szót se szólni. Ekkor épp egy templom elé értünk, ahol megállt. Mondta, hogy vallásos és elmondott értem egy imát. 

Megérkeztünk. Megkérdezte, hogy mivel tartozik. Megint mosolyogtam és annyit válaszoltam: azzal, hogy továbbra is ennyi életereje és kitartása legyen. Ő hosszan kívánt az egész életmbe mindenhez szerencsét. 
Mikor elbúcsúztunk, úgy éreztem, hogy nekem segítettek most és mikor átadta nekem azt a zacskót egy pillanatra átadhatta nekem a problémáit. Legalábbis szóban. Mikor visszaadtam pedig átértékeltem a dolgokat.
Valóban az a legnagyobb problémám, ha 5 percet késik a busz? Valóban nincs annál rosszabb, mikor elmegy itthon a WiFi vagy merül a telefonom? Tényleg a semmiért stresszelek naponta? 

Az életben annyi rossz dolog van. Annyi rosszabb, mint a mi problémánk. Nyissuk ki a szemünket és értékeljük azt, amink van, ha tudunk, akkor meg segítsünk másokon. Ez most lehet közhely, közhely hátán, de sokszor csak egy kedves szó is erőt adhat, egy számunkra ismeretlen ember, valószínűleg, igen nehéz életéhez. 

SK.

Tovább
«
12