Nőnek lenni

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Parácsony

Az év legstresszesebb időszakához érkeztünk. Karácsony. Már tényleg alig kell párat aludnunk és egy hatalmas teher esik le a vállunkról. 
Karácsony két felé osztja az emberiséget. Vannak, akik már szeptemberben éneklik a fülbemászó dallamú ünnepi slágereket és van az a csapat, akinek 24-én reggel jut eszükbe, hogy elfelejtették a karácsonyfát. 

Hány embernek ismerős az a mondat, hogy "Idén nem ajándékozunk", majd mikor összegyűlt az egész kiscsalád, akkor egy teherautónyi bontatlan csomagot találunk a fa alatt? Az egész ünnepben egyébként ez a legnehezebb feladat, a tökéletes ajándék kiválasztása. Totál kellemetlen tud lenni, ha látod az ajándékbontó arcán, hogy azon gondolkozik, mi a sz*r ez, de felvarázsol magának egy erőltetett mosolyt, miközben bánja, hogy ő a világ legkirályabb ajándékát vette neked. De a legkínosabb az az arc, mikor rájössz, elfelejtettél valakit. Igen, a legjobbakkal is megeshet, hogy egy távoli rokon vagy egy ismerősöd épp most talált ki, valami világmegváltó meglepetést, te pedig ott állsz üres kézzel. Ennél egy fokkal szerencsésebb, ha van még pár perced és összeszedsz valami rég nem hazsnált asztaldíszt otthon és rákötsz egy masnit. Egy biztos, még egyszer nem kockáztatod az életedet SENKIÉRT egy bevásárlóközpontban, ahol simán belédszúrják a vérszomjas anyák a tűsarkujukat, ha az utolsó rénszarvasos zokni felé nyúlsz.

Szerintem sokan gondolkoztak már azon az égősor 145 csomójának kibogozása közben (hiszen, ha valamikor, akkor ilyenkor van időnk bőven gondolkozni), hogy kidobja az egészet és felgyújtja a házát, égjen az, az átkozott égősor helyett. 
Na és az ismerős, mikor másfél óra gubancolás után kiderül, hogy egy égő zárlatos és nem világít semmi? Ilyenkor egy újabb óra megy el a hibás szem megkeresésével. Aztán következik a fekete leves. Felrakni a fára. Egysoros, kétsoros, bök a fa, megint egy gubanc, nagyon fáj, talán sírsz is, de ráfogod arra, hogy csak egy tűlevél ment a szemedbe. Ezzel elment egy egész délelőtt, de nem baj, világít a fa. 

Szóval most úgy állunk, hogy van egy gyönyörű karácsonyfánk, indokolatlanul sok és többnyire haszontalan ajándékunk, már csak enni kell. 
Valaki magyarázza meg nekem, miért érez késztetést mindenki arra, hogy ünnepek alatt 2x annyi kaját zabáljon, mint egész évben összesen. Nem baj, hogy máskor egy vajaspirítós a reggelid-ebéded-vacsorád, ilyenkor 3 fajta levest eszel, töltöttkáposztát libával, hallal, hússal majd lefojtod egy rúd bejglivel és fél kiló puszedlivel, aztán 10 perc pihenő után megkóstolod a szaloncukrot mézeskaláccsal. Mert ünnep van. A piálásról meg nem is írok inkább.

Igen, ez az a három nap, aminek a pihenésről, a szeretetről és a családról kellene szólnia. Ehelyett az éppen készülő húslevest a könnyeinkkel sózzuk meg, mert az utolsó amit akarunk, még egy feladat. 

Jó készülődést mindenkinek, lassan szilveszter. 

SK.

Tovább

Kattintásod a jegyet jelenti

Sziasztok, 

Most egy kicsit önző célból írok. Főiskolán az egyik feladatom az volt, hogy be kell mutatnom egy applikációt és nézettség alapján kapunk rá jegyet. Mivel én egy számítástechnikai anlfabéta vagyok, ezért ég a bőr az arcomról, hogy ezt meg kell osztanom. 
Amint a tanár rábólint, már törlöm is. 
Nagyon kéne a jó jegy, kérlek csak kattintsatok rá, nem kell, hogy megnézzétek. 

SK.

Tovább

Ragadós a ragasztós gondolat?

Sétálni jó. Persze, kényelmesebb, ha kocsival tesszük meg az elöttünk álló utat, de vannak azok a percek, mikor gyalogolni igen is JÓ. 

Gyönyörű városban élek és imádom minden négyzetmilliméterét. Tata egy igazi kis ékszeresdoboz. Mikor valaki elmegy az Öreg-tó partjára, egyszerűen tátva marad a szája. Festői táj. Látsz egy várat, látsz egy csomó szép épületet és észreveszed, hogy az ott andalgó emberek mind olyan nyugodtak. Tolják a babakocsit, fogják a párjuk kezét, sétáltatják a kutyát, futnak vagy csak úgy kiülnek egy padra és néznek maguk elé. Kikapcsolják a gondokat és a külvilágot. 

Úgy döntöttem, hogy egy lopott ötlettel egy kicsit pozitív löketet adok a sétáló embereknek. Na jó, egy kicsit teszteltem is a járókelőket. Fogtam egy csomag rózsaszín post-itet és kedves üzeneteket írtam rájuk. 
Nagyjából 30 lap után felhúztam a rózsaszín bakancsomat, felvettem a rózsaszín kapucnimat és neki láttam a titkos műveletnek. 

A város egyik fele tele volt az üzeneteimmel. Igyekeztem a forgalmasabb helyszínekre elhelyezni őket. Aztán vártam. 

Pesten millió ilyen megmozdulás van, de valahgy annyira sietős dolguk van ott az embereknek, hogy azt sem veszik észre, hogy 2 cm-re tőlük egy idegen ráírta egy lapra: Legyen szép napod. Pedig valljuk be, abba a "csodavárosban" bőven elfér a bíztatás a napun túlélése érdekében. Tehát kíváncsi voltam, vajon egy nyugodtabb kisvárosban látnak is az emberek vagy csak néznek?  

Rossz hírem van. Sajnos mindegy, hol vagyunk. Aki elindul az útjára, az csak akkor néz el jobbra vagy balra, ha esélyes, hogy elütheti az autó. Lehet az az üzenet a gyalogosjelző felett vagy a parkolóban, esetleg egy pad mellett. 
Mindenesetre én boldog és elégedett vagyok. Ha csak 1 ember is megtalálja a napi rózsaszín pozitívitásomat és még meg is örül neki, akkor nem hiába fagytam meg vagy áztam el a ragaszgatás során. 

Szóval Tataiak, SZEMEKET KINYITNI. 

SK.

 

Tovább

Pánikbeteg vagyok, nem hisztis

Somhegyi Kitti vagyok és pánikbeteg. 

Kivételesen nehezen találom a szavakat. Számomra ez egy olyan téma, amiről nem szívesen beszélek, sokszor tagadom és megmagyarázhatatlannak találom. Hiszen ez egy olyan "divatbetegség", amit ha felvállalsz, akkor mások rávágják, hogy jaj ezt csak beképzeled. Aztán, ha ott vagy a helyzetben, mikor úgy érzed nincs tovább, akkor nem vesznek komolyan, mert ez csak egy hiszti. 

Elszeretném mesélni az én történetemet. Amikor csalódnom kellett az emberekbe és amikor be kellett vallanom magamnak, hogy igen, pánikbeteg vagyok. 

Egy nyugodt, csendes, gyönyörű városkában, Tatán laktam, amikor felkerültem Pestre a főiskola miatt. A nagyvársoba, ahova én már annyira vágytam, hiszen 18 évesen izgalomra, újdonságra és nagyobb önállóságra volt szükségem. Úgy voltam vele, hogy na majd most megmutatom, mi is az élet.

 Aztán az a rózsaszín rágógumibuborék, ami engem felrepített a fővárosba, kipukkadt. Hatalmasat zuhantam. Arccal előre. 

Egy olyan városból, ahol mindenki ismer, a kisboltostól a zöldségesen át egészen az utolsó pékségesig, egy olyan helyre kerültem, ahol furán néztek rám, ha köszönök. Nem értettem. Az eddig autóval furikázott hátsófelemet fel kellett raknom a buszra és hatalmas kerülőkkel, késésekkel valahogy muszáj volt eljutnom A pontból B pontba. Egy szóval bőven akadt időm a nézelődésre. És mit lát a vidéki kislány Pesten? Közömbös embereket. Hiába próbálod folytatni az eddigi életviteled, mikor a buszmegállóban idős emberekkel lettél jóba, ha Budapesten ránézel valakire, megfogja a táskáját, nehogy ellopd. 

Teltek a hetek, hónapok és egyre magányosabb lettem. Ott volt az okostelefonom, amin 0-24-ben a családomat hívogattam, hiszen nem volt más. Elmondtam, ha pisilek, ha kiflit veszek, ha kiskutyát látok, tehát mindent. Folyton tömeg vett körbe, mégis úgy éreztem, hogy egy senki vagyok. Talán észre sem vesznek? Miért lépnek a lábamra és miért löknek fel? Miért nem válaszolnak a kérdésemre és miért lettem ennyire egyedül hirtelen? 
A sok kérdés, a sok némán, magányosan eltöltött idő egy lelki megbetegedést eredményezett. A tömegközlekedés 1 év után olyan lett, mintha a kivégzésemre mentem volna. Rettegtem. A telefonnak folyton a fülemnél kellett lennie és muszáj volt beszélnem anyukámmal vagy a mamámmal, különben beütött a baj. 

A pánikbetegség nálam, sajnos nem ér fel annyival, hogy hányingerem van vagy fáj a fejem, esetleg forog velem a világ. Én úgy érzem ilyenkor, hogy megszűntem. Hirtelen nem érzed a tested, hiába ütögeted vagy emelgeted a kezed/lábad, nem érzed sem a fájdalmat, sem azt, hogy irányítani tudod a végtagjaidat. Remegsz és az egyetlen, amit érzel a nagyjából 180-as szívverésed. Hiába a nagylevegő, hiába bármi. Beütött.
Gyors telefon, anya-mami hangja megnyugtat és valahogy összeszeded magad, hogy eljuss az albérletbe, mert ha össze is esel, itt mindenki lesz@r. 

Bár ott van a 6. kerületben a 70+rezsi albérlet, ha lehetett siettem Kelenföldre, hogy  itthon lehessek. Itt a szerelem és itt a család. Már semmi nem kötött Pesthez. Aztán megtörtént, amit legrosszabb rémálmomban sem tudtam elképzelni. 

4. félévem utolsó tanítási napja. Reggeli vonat, jegy megvéve, minden szuper. Elindult. Telefonálás1 - nem csöng ki. *Vértesszőlős következik* Telefonálás2,3,4,5 - senki nem csöng ki. *Tatabánya következik* (az utolsó hely, ahol még biztonságba érezhetném magam, hiszen itt lakik apa, meg amúgy is 10 perc kocsival Tata). Beütött a rosszullét. Rohanok körbe a vonaton, segítségért. Magyarázok, könnyes szemmel, hogy valaki hívja fel a szüleim, hogy jöjjenek értem. Senki nem segít. 
Becsukódott a vonatajtó. 
Olyan pánik jött rám, mint még soha. Sírva mentem a vonaton, hátha valaki segít. Senki. Aztán 40 perc után, ami nekem a poklok pokla volt, egy lány odaadta a telefonját és haza tudtam szólni. Kelenföldig viszont ki kellett bírnom. Éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok. Talán mentőt kéne hívni? Az ismeretlen lány viszont tartotta bennem a lelket az állomásig. *Kelenföld következik* Addigra már alig bírtam lábra állni, annyira legyengültem. 
Kisegített egy padhoz és leültem. Vártam. Próbáltam beszélgetni ott is, de senki nem akart válaszolni, max csak 1-2 szóval. Aztán összesen 1,5-2 óra rosszullét után megérkeztek értem. 

Hófehéren, remegve, elkenődött sminkkel, könnyes szemmel öleltem meg a családomat. 


Egy tömöt vonaton (a lány kivételével, akit innen is üdvözlök), senki sem segített. A forgalmas állomáson, senki sem segített. Ezen a közömbös emberekkel teli világon, egyszerűen nem számíthatsz szinte senkire. 

Szóval itt vagyok most 20 évesen, Tatán, pánikbetegen. Mert én azt hittem, az élet csupa öröm és boldogság. 
De tévedtem. 

SK.

Tovább

Rozi története

Sziasztok, Rozi vagyok. Néha napján Rozália, de ha csámpás Rozinak csúfolsz sem sértődök meg. Igazából örülök, ha hozzám szólsz. 

kutya remény boldog allatsprint

12. kutyaévemet taposom, de igazán élni csak pár hónapja kezdtem el. De nem az én hibámból, esküszöm. Fogságban voltam. A "gazdám" úgy gondolta, hogy én csak szaporításra leszek jó neki, nevem sem volt. Nem tudom, hogy hány kiskutyát hozhattam a világra, de az az ember, aki nekem a mindenem lehetett volna, nagyon megszedte magát a kölykeim után kapott pénzből. Viszont nem rám költötte, egy jutalom falatot sem kaptam. Talán azt sem tudtam mi az. De hova gondolok? Se chip nem volt bennem és oltást sem kaptam soha. A kutyakozmetikusról pedig nem is olyan rég hallottam először.
Egy olyan ember mellett éltem, aki csak a hasznot látta bennem, ha a szemembe nézett. Ha egyáltalán valaha belenézett. A lakhelyem egy ketrec volt, így nem sokat láttam az izgalmas szagokkal és más kutyákkal teli külvilágból. 

Aztán elérkezett az a pillanat az életemben, amikor már nem tudtam több kiskutyát, erre a számomra borzalmasnak tűnő világra hozni. Aki eddig a tulajdonának tartott úgy döntött, hogy nem etet többet, hiszen nem érdemlem meg. Nem elég, hogy soha nem simogatta meg senki a buksim, de már ételt sem dobott be a ketrecembe. 12 évesen 40dkg-ra fogytam. 

Éheztem, féltem és nem értettem, miért érdemlem én ezt.

kutya remény boldog allatsprint

Aztán csoda történt. Elvettek ettől a rossz embertől és egy kozmetikushoz vittek, hogy rendbe rakjon és szépen kerülhessek be az állatmenhelyre, hátha valakinek megtetszek. 
Nem akartak elkeseríteni, hogy nincs sok esélyem a szép életre, hiszen a csontjaim eldeformálódtak, lett egy daganatom, szürkehályog alakult ki a szememben, öreg vagyok és nem úgy nézek ki, ahogy eredetileg a fajtámhoz híven kellene.  

Később viszont belépett a kozmetika ajtaján az én védőangyalom. Azt mondta kellek neki. Csúnyácskán, öregecskén, de tele élni akarással. Lett egy GAZDÁM. Lett egy családom. 

kutya remény boldog allatsprint

Ma már kapok enni és abba sem akarom hagyni a finom falatokat. Ma már aludhatok az ágyba. Képzeljétek, ma már tudom mi az a simogatás és mi az a szeretet. Van 2 testvérem is, akik vigyáznak rám és megmutatják milyen játszani és szaglászni. 
Képzeljétek, elkezdtem élni és tudom milyen érzés boldognak lenni. 

SK.

Tovább
«
12